„Már egy hete csak a mamára gondolok mindig...” Illetve nem csak egy hete, hanem egy ideje gyakran, és nem az anyukámra, hanem a nagymamámra, aki nekem a mama. Időnként próbálok róla írni, képzeletben ő lenni. Ez a rövid írásom a Csillagszálló idei második számában jelent meg, megvásárlásával az Oltalom Karitatív Egyesületet lehet támogatni. A lapról, a vásárlás és előfizetés lehetőségeiről, a korábbi lapszámokról a honlapon lehet tájékozódni.
 |
| Medveczky (született Szabó) Gabriella, mama |
Elindultunk. Szalad a gép a pályán.
Azt mondják, Istenem, hogy az ember, mielőtt meghal, egyetlen pillanat erejéig visszatekinthet az életére. Ezalatt megláthat mindent. Az egészet.
Az emelkedés ereje az ülésbe ránt. Amikor először éltem át, nagyon megijedtem. Mindent meg lehet szokni. A felszállást és a repülést is.
Vajon a madarakon is ránt a felszállás? Vagy az angyalokon?
A százados szerint a repülés biztonságos.
A repülőtéren parkoló gép pedig olyan súlyosnak tűnt, mint egy mozdonykocsi. Most meg egyre apróbbak odalent az emberek. Kicsi skatulyák a házak. Repül ez a mozdonykocsi mégis. Vasmadár.
A verandára néha beszökik egy cinke. Két kezembe fogom, kicsi teste verdes, ahogy most a szívem zakatol. A repülőgép szíve remegő magam. A szívem verdeső kismadár.
A százados szerint az ugrás is biztonságos. Ki fog nyílni az ernyő. Húzza a hátam, pedig még rajtam sincs a csomag. Abba a pici csomagba gyömöszölték az ejtőernyőt. Amikor a földön a hátamra tették, szörnyű nehéz volt. Pedig selyemből van.
Istenem, minden csomagom nehéz. Az árvaság is az. A magány is. Meg a hit, az is nehéz.
Azt mondják, hogy az ember, mielőtt meghal, egyetlen pillanat erejéig visszatekinthet az életére. Vajon ha az ember nem meghalni készül, hanem kiugrani egy repülőgépből, akkor is eljön ez a pillanat?
Azt mondják, hogy az ember, mielőtt meghal, egyetlen pillanat erejéig visszatekinthet az életére. Vajon ha az ember nem meghalni készül, hanem kiugrani egy repülőgépből, akkor is eljön ez a pillanat?
Margit ugrik először. Ő lesz az első, én a második. De ha nem nyílik ki az ernyőm, akkor én leszek az első, aki földet ér, és ő a második. Talán könnyebb lesz másodiknak ugrani. Az is lehet, hogy ha meglátom, amint Margit a föld felé zuhan, elmegy a bátorságom.
Fegyelem! Csak szép sorban tenni, amire a százados megtanított. Lépésről lépésre, mozdulatról mozdulatra.
Vajon a zuhanás is mozdulat? Vagy mozdulatlanság? Ha meghalunk, és a földi létből a mennybe jutunk, vajon akkor is zuhanunk, csak fölfelé? Vagy ott már nincs is fönt meg lent?
Elértük az ugrási magasságot. Margit már az ajtóban áll.
Fegyelem! Csak egy mozdulat felállni az ülésből. Csak egy lépés előre. Csak egy csomag a hátamra. Csak egy ajtó. Csak a mélység. Csak az ugrás. Csak a szél.
Ugyanolyan távol vannak a felhők, mintha a földön állnék. Állok én is, a táj fölfelé zuhan. Elzuhannak mellettem a madarak. Távolodik az ég. Közeledik az Isten. Fordítva pereg le az életem.
Milyen hangos a zuhanás. A levegő sikolt!
Csak ne a pokolba. Mindent elviselek. Mindenkit szeretek. A pokolból ments ki, Istenem!
Kinyílt! Végre kinyílt! Az ernyő nagyobbat ránt, mint a repülőgép felszálláskor. Hogyan ránthat ekkorát egy göngyölegnyi selyem és levegő?
Eddig úgy éreztem, állok, és felfelé esik a táj. Most én kezdtem zuhanni, és ami eddig mozgott, megáll körülöttem. Egy pillanatképen felragyog az előttem álló élet. Mennyi zene, mennyi kép, mennyi szó!
Mennyi zuhanás.
Közelít a föld. Félelmetesebb a földet érés, mint az ugrás.
Fegyelem! Lépésről lépésre. A föld üt. A fű is kemény.
A madarad úgy lennék, Istenem. Verandáról szabaduló, végtelenbe zuhanó, emberszívű kismadarad.
*
Medveczky Gabriella (1911–2001) az első magyar női ejtőernyős páros egyik tagja. Vöröskeresztes nővér volt, akit 1935-ben Tatár Margittal közösen képeztek ki ejtőernyős ugrásra, hogy a frontvonalon szükség esetén gyorsan érkezzen a segítség. Az első ugrásra 1937 június 12-én került sor.
 |
| A kép jobb szélén Tatár Margit integet, mellette Medveczky Gabriella, közvetlenül a sikeres ugrás után |
