Időről időre új mesekezdetet viszek az író-olvasó találkozókra. Ezek a történet-morzsák mindig foglalkoztatnak, gyakran eszembe jut valamilyen folytatás. Mégis ahányszor gyerekekkel együtt szőjük tovább a történetet, mindig hatalmas meglepetés ér, mert olyan elképesztő dolgokat tudnak kitalálni, hogy csak pislogok. Orzalinó úr története az egyik kedvencem, jól esik újra és újra elmesélni, és csupa izgalmas kalanddal ajándékozni meg csíkos ábrázatát. Íme, a mesekezdet, és hamarosan jön a folytatás is:
 |
| Steve Nayar olajfestménye https://davidshepherd.org/wildlife-art/artwork/badger/ |
– Milyen bolond egy név az, hogy Zroba Orzalinó? – dünnyögte a pocok, miközben körbeszimatolta a névtáblát, az ajtót, a csengőzsinórt és a küszöböt, nem talál-e egy lepotyogó morzsát. Ám a bejárat makulátlanul tisztának tűnt.
– Nagyon is sssszép, régi, arisssssztokratikus név – sziszegte a sikló. – A Zzzzroba család már akkor issss itt lakott az erdő alatti üregben, amikor a nagyapám nagyapjának nagyapja vacsorázott a te hussssszadik ükapádból.
A pocok nem gondolta végig, mit is mond a sikló, mert már az első sziszegésnél elszelelt. A sikló sem vacakolt sokáig az odú környékén, továbbkúszott fészkek után kutatva.
Eközben az ajtó mögötti, barátságos lakban, egy ízlésesen berendezett szobában egy hálósipkás borz aludt: Orzalinó úr. Ahogy a sikló is megmondta, igen előkelő családból származott, és nemzedékek óta élt az erdő alatti járatrendszer parthoz közeli ágában. A többi ágon a Zroba, Csikvándi és Meleszi családok osztoztak, bár a Csikvándiak és a Melesziek igyekeztek egymástól a lehető legtávolabb kerülni, mert nem nagyon kedvelték egymást. Abban viszont mind egyetértettek, hogy utálták a járatok egyes ágait elfoglaló rókacsaládokat.
Már alacsonyan járt a nap, amikor Orzalinó úr ébredezni kezdett. Felült az ágyban, még pislogó szemmel, félálomban gondosan összehajtogatta a takaróját, papucsba bújt, kicsoszogott a fürdőszobába, és alaposan megmosakodott. Aztán belenézett a tükörbe. Rokonszenves, fekete-fehér csíkos ábrázat, gömbölyű orr, barátságos gombszemek néztek vissza rá.
– Ugye, milyen kedves képem van? – kérdezte a tükörképétől.
Orzalinó úr, akárcsak a borzcsalád többi tagja, nem volt túl népszerű az erdőben. Rossz hírűket annak a régi, valószínűleg emberektől eredő pletykának köszönhették, miszerint a borzok büdösek. Foglalkozott is ezzel a kérdéssel az Erdei Hírmondó című napilap, és végül arra a megállapításra jutott a cikk írója, hogy ennek vagy a borzjáratokat gyakran elfoglaló, kétes tisztaságú rókák lehetnek az okai, vagy a borzok távoli földrészen élő rokonai, akik valóban rendelkeznek bűzmiriggyel.
Orzalinó urat igazából nem is érdekelte a pletyka eredete. Csak egy-két, gondosan megválogatott barátja társaságára vágyott, és örült, hogy a többiek békén hagyják. Talán csak a büszkeségét sértette egy kicsit, hogy büdösnek tartják, miközben már-már kínos gondossággal törődött saját maga és a környezete tisztaságával.
Miután megitta délutáni kávéját és elfogyasztott egy tálkányi konzervkukacot eperdzsemmel, kisétált az odúból. Körbeszimatolt az ajtó körül, hogy megállapítsa, ki sertepertélt a portája körül napközben, és amíg vakaródzott kicsit az ajtó előtt, a délutáni napon sütkérezve, elgondolkodott, vajon túlélte-e a pocok a siklóval való találkozást. Aztán kisétált a közeli dombtetőre, ahonnan egyszerre lehetett látni az erdőt, a mellette húzódó városka házait, lassan felgyulladó fényeit.
Orzalinó felnézett az égre. A tarka naplementében széles köröket rótt egy gólya, mintha megpróbálta volna összeterelni a szétszaladt színeket. Orzalinó úr felnevetett, integetni és kiáltozni kezdett.
– Cicele, Cicele, szép estét!
A gólya egyre szűkülő köröket írt le az égen, alakja egyre nagyobbá vált, aztán egy elegáns libbenéssel landolt a borz mellett.
– De örülök, hogy látlak!. Tegnap, amikor az orromra hullottak a falevelek az erdőben, éppen arra gondoltam, hogy talán már el is mentél Afrikába, és el sem búcsúztál.
A gólya leereszkedett a borz mellé.
– Csak nem gondoltad, hogy elrepülök búcsú nélkül? – méltatlankodott a gólya.
– Búcsú, búcsú… –- csóválta a fejét a borz. – Szép dolog az. De hát tudod, nekem olyan kevés barátom van, főleg, akivel ilyen jól el lehetne beszélgetni. Nem maradnál itt télire? Csak egyszer.
– Minek maradnék, amikor egész télen alszol?
– Mindenféle mást is csinálok. Például olvasok. És ha ittmaradnál, akkor kitalálhatnánk egy csomó jó mókát.
– No de télen hideg van, fúj a szél és esik a hó. És egyetlen béka sincs! Se sikló! Éhen halnék télen.
– Nem hallottál még a békakonzervről? Meg a kukackonzervről? Barátom, ez már a huszonegyedik század!
– Sajnálom, Orzalinó. Nekem a másik otthonom Afrika.
Elbúcsúztak egymástól. A borz bánatosan visszament az odújába, és elkezdett készülődni a hideg télre. Nappal nagyokat szundikált, éjjel ennivalót gyűjtött, meg sóhajtozott a kandallónál. Egyszer csak gondolt egyet, és felcsapott egy könyvet, ami Afrikáról szólt. Olvasta, olvasta, és körvonalazódni kezdett a fejében egy gondolat. Le sem feküdt reggel. Előkotorta a kincsesládáját, amelyben azokat a pénzérméket tartotta, amelyeket a földben talált, alagútásás közben. Összecsomagolta a kézitáskáját, felvette a kabátját, a kalapját, aztán szaladt a vasútállomásra. Felült az első vonatra, amely a tengerpartra tartott. Pontosan annyi pénze volt, hogy a vonatjegyre kitelt.
Aztán amikor megérkezett a kikötőbe, végignézte a hajókat. Találgatta, melyik mehet Afrikába. Meglátott egy gyönyörű, hatemeletes luxushajót, amelynek az oldalára egy gólyát festettek.
– Ez lesz az! – gondolta.
Mivel már pénze nem volt, titokban felsurrant a hajó éléskamrájába, és meghúzta magát a befőttek mögött.
– Irány Afrika! – ujjongott, amikor végre elindult a hajó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése