Az óriás

Milán rajza

     
            − Áss! – parancsolta az óriás.

            − Úgysem lesz víz – morogta a manó.

            Az óriás megmérgesedett.

            − Itt márpedig kút lesz, úgyhogy áss tovább, vagy fizess!

            A manó született kútásó volt. Az orra tökéletesen kiszimatolta a föld mélyén rejtőző vizet, és itt egy csepp sem volt. Viszont háromhavi lakbérrel tartozott a kis odúért abban a korhadt szilvafában, ami az óriás kertjében állt. Ráadásul az odú még be is ázott. Bezzeg ott volt víz!

            A manó némán dolgozott. Halkan beesteledett.

            − Nincs itt egy csepp víz se. Én megmondtam! – kiabált fel az óriásnak.

            Az óriás erre kapta a kötelet, ami a gödörbe lógott, és még mielőtt a manó belekapaszkodhatott volna, kihúzta.

            − Én meg azt mondtam, hogy itt kút lesz. Úgyhogy áss, amíg vizet nem találsz!

            Az óriás elment. A manó kiabált egy darabig, de csak a vadászni induló baglyok feleltek neki. A feje feletti lyukon a ködös éjjeli égboltot bámulta. A Gyűrűt, ezt a lapos, korong alakú bolygót selyemkék űr vette körül, és a bolygó közepén is kerek óceán hullámzott. A ködön átsejlett a Gyűrű két holdjának lapos tányérja, akár egy Ö betűn a két pötty. A manó összehúzta magát a gödör alján. Sercegett és motoszkált körülötte a földmélyi kukacsokaság. Elkezdett reszketni a nagylábujja, aztán sorban a többi, egészen a kezén a kisujja hegyéig.

            − Bárcsak ne lennének a világon óriások!

            Sok millió hasonló sóhajt hallottak már a baglyok, a kukacok, és az egész ködös éjszaka. A manó végül eldöntötte, mit tesz. Kirázta az ujjaiból a reszketést, majd belefúrta magát a földbe, és ásott csukott szemmel, mint egy vakond, míg mögötte összezáródott a föld.

Reggel az óriás felkelt, és hiába kiáltozott a gödör szélén, senki sem felelt. Új kútásókat küldött le, akik azt mondták, hogy a manó eltűnt, és itt amúgy sincs víz. Az óriás betemettette a gödröt, és új szilvafát ültetett bele.

Közben a manó még mindig ásott. Egyszer csak lazulni kezdett a föld, és a manó orra friss szelet szimatolt. Kifúrta magát, és körülnézett.

            − Átfúrtam magam a Gyűrűn! – ugrándozott örömében.

Bodzabokrok vették körül, fekete, húsos bogyóikat kínálták. Azonnal a szájába tömött egy marékkal. A leveleken zöld-ezüst csíkos szöcskék ugrándoztak. Elkapott egy szöcskét és bekapta. Nagyot roppant a fogai között, finom is volt, csak a kitinpáncél akadt bele a lyukas fogába. Egy újabb szöcske után nyúlt, de mielőtt a szájába vette, cincogás-szerű hangra lett figyelmes. Két ujja közé csippentette a szöcskét, és közelebb emelte a szeméhez. A hátán egy aprócska manó ült, és kétségbeesetten kiáltozott:

− Segítség! Egy óriás!