Sutty, a házikoszmó

Inkább nem árulom el, kinek köszönhetem ezt a mesét, mert kicsit gusztustalan lett. Inkább hadd mutassak be egy szemrevaló könyvet, amiből az illusztrációt választottam, Simona Ciraolo: Hug me című meséjét, ami egy kaktuszról szól - a mesekönyvből oldalakat közöl a honlapján. 

A kettő között természetesen van egy pici kapcsolat.

Simona Ciraolo: Hug me (Flying Eye Books)

Nem látok abban semmi rosszat, ha valaki koboldnak születik. Kit zavar egy kis retek a nyakon? Meg a pocakhurkák között? Meg a ragacsos-trutymákos, szürcsedő orrlikak? A muhulykás lábujjközök? A sörtés szőrszálak a háton, amik akár tüskék is lehetnének? No meg a szép, nagy, hangzatos pukizás? Legyen csak nyugodtan kobold a kobold, nagyon cuki meg minden, csak maradjon ott, ahová való.

Volt ez a kobold, a Sutty. Azért hívták így, mert egyszer egy igazi lovag koszmója volt. Az a lovag egyszer sutty, levágta az ellensége fejét, a koszmó meg örömében akkorát pukizott, hogy elrepült a Bakonyba, belefúródott a földbe, és ki se tudta magát fúrni évszázadokig. Aztán kifúrta, és ahelyett, hogy visszament volna valami koboldlakta mocsárba, ott maradt az emberek között. Pedig rendezett, tiszta környék volt, egyáltalán nem neki való. Valamiért mégis bejött neki. Egy idő után rákapott a gyerekekre. Megtetszett neki, ahogy gusztustalankodnak. Nyálbuborék, sárdagonya, takonyevés. De nem elégedett ám meg azzal, hogy leselkedett utánuk. Saját gyereket akart. Illetve egy gyerek saját házikoszmója akart lenni, de a kettő végülis ugyanaz. Eljárt a játszóterekre. Bement az egyikre éjszaka, letelepedett egy padra. Másnap jöttek a gyerekek. Körülállták.

            − Fúúúúúúj, mi ez az izé?

            − Biztos kaki.

            − Vagy hányás.

            Ezen jót nevettek. Sutty csendben maradt, tudta, hogy csak úgy lehet házikoszmó, ha valaki hazaviszi. Ez a kakizás azért nem esett jól neki. Amikor a gyerekek este hazamentek, továbbállt egy másik játszótérre. Ez egy kicsit lepukkantabb volt. Arra gondolt, talán itt lesz olyan gyerek, aki kifejezetten vágyik egy házikoszmóra. Jöttek is délelőtt. Ezek nagyobbak voltak és labdát is hoztak.

            − Ides, valaki már megint ideizélt.

            − Szóljak faternak? Idejön éjjel a haverokkal, aztán jól elintézi.

            − De nézd már, szerinted mi ez?

            Sutty reménykedni kezdett, mert a gyerek közelhajolt, és tanulmányozta.

            − Inkább nem akarom tudni, jó? – szólt a másik.

            A kíváncsi kölyök képén szétterült a vigyor, aztán a bakancsával jól megtaposta a koboldot.

            − Ugye nem mondod, hogy azzal a retvás bakancsoddal fogsz hozzáérni a lasztimhoz? Tiszta idióta vagy. Na jó, én léptem haza.

            A bakancsos kölyök még ottmaradt egy darabig, és módszeresen szétkente a koboldot a padon. Késő éjjel volt, mire Sutty összekaparta magát. Borús felhők gyülekeztek a feje körül, ahogy átvonult a harmadik játszótérre. Reggelre dörgött és villámlott a közelében, nem is jött senki. Mire kidühöngte magát, elült a ború. Arra eszmélt, hogy egy kislány nézegeti. Kezében az anyukája. Húzódott volna el, de a kislány visszarángatta.

            −Jaj, már megint milyen undorító dolgot találtál! Hozzá ne nyúlj!

            − Nem is gusztustalan – mondta a kislány.

            De az anyukája arrébb rángatta. Aztán amikor belefeledkezett a beszélgetésbe egy másik anyukával, a kislány visszasomfordált.

            − Én tudom ám, mi vagy te.

            Sutty pislogott. A kislány rámosolygott, és titokban belegyömöszölte a hátizsákjába. Ugyanilyen titokban hazavitte, és egy alkalmas pillanatban elültette egy csorba cserépbe. Jól meg is locsolta, pedig Sutty utálta a vizet. A kislány először egy pókhálós sarokba állította be a lomoskamrában. Aztán a sok víztől és az undortól Sutty zöld lett. Akkor a kislány bevitte a szobájába, azt mondta, hogy kaktusz, és úgy kapta egy fiútól, akinek tetszik. Persze elhitték neki. És csak locsolta. Locsolta. Sutty meg kivirágzott.