Tavasztól őszig sok időt töltök a kertemben. Itt készültek a képek, és itt suttogták a füvek a mesét is.
Füvek voltak benne, a
fű közt cickafark meg pitypang, de azért inkább füvek. Csak a diófa alatt volt
több a pitypang meg a cickafark, mint a fű. A mandulafa és a levendulák körül
puha, vékony szálú fű nőtt, a szálak között mohával, a málnánál meg az eperágyások
körül vastagszálú, aminek az éle vág, mint a kés. A rózsabokor alatt páfrány
tenyészett, a cseresznyefa alatt pedig hóvirág aludta nyári álmát a földben. A
homokozó mellett mentamező suhogott, a közepében kardvirágok és margaréta nőtt.
A téglarakás mellett egy rebarbara sínylődött, de még nem döntötte el, hogy
életben marad-e. Meg még sok más is volt a kertben. Az elszáradt szilvafa
kiásott tönkjén egy kint felejtett metszőolló hevert, az olló fényes élében egy
nappali pávaszem nézegette magát. Az imént kelt ki a bábból. Csodálkozva nézte
ezernyi apró szemével azt a kaleidoszkóp-képet, amit az olló mutatott.
***
− Milyen szép – zúgta a mandula lombja.
− Csitt, még meghallja – kiáltott rá a moha.
A moha nagyothalló volt, azért ordibált.
− Mit kiabálsz már megint? Tőled
zeng az egész kert – torkollta le a poloska.
− Nem akarom, hogy elbízza magát. Ez
a mandula meg folyton susog fölöttem – mentegette magát a moha.
− Nem bízza el magát, hiszen olyan
törékeny – jegyezte meg a göröngy.
− Mi köze a hiúságnak a
törékenységhez? – fontoskodott a vakond, és éles karmával szétkotorta a
göröngyöt.
− Én is törékeny vagyok – cincogta kánonban
az a sok morzsa, ami az előbb még a göröngy volt.
− Elmúlik és elfelejtitek. Mindent
elfelejtetek – jegyezte meg lemondóan a kornyadozó rebarbara.
− Műalkotás. A szemünkbe vésődik
örökre – tette hozzá a pók.
A hálóját a málnakötöző szalag és a
málnakaró közé fonta.
− Te már csak tudod… – zümmögte gúnyosan
a légy, amelyik a málna levelén ült, és nem tartotta valami nagyra a pókot.
− Tudja. Ő is művész. Nézd csak meg
a hálóját – mondta a málnalevél.
− Háló? Milyen háló? – kérdezte a
légy.
− Magam sem tudtam volna
tökéletesebbre rajzolni. Bár nekem is lehetne szárnyam… − sóhajtotta a pók, a
légy pedig szemtelenül kinevette. Aztán felrepült, és egyenesen beleszállt a
pók hálójába. A pók vihogott.
A szél is elfütyült a pillangó felé,
hogy megnézze közelebbről. Ahogy megrebegtette a színes szárnyakat, láthatatlan
kis felhőben szállt fel a hímpor. A szél megijedt és arrébb lebbent, inkább a
hervadó szegfűk fejét rázta meg, abból már nem potyogott semmi. Aztán elfújt
egy pitypangbóbitát is, csak hogy fitogtassa az erejét. De a lepkéhez nem mert
közelíteni többet.
− Félek, hogy eltöröm – vallotta be
a mentáknak, akik nem feleltek, de durcásan elrejtették előle az illatukat.
A menták tövében egy hangya megállt
a sorban, hogy gyönyörködjön a lepkében. Feltorlódott mögötte négyszáztizenkét
másik hangya.
− Menj már, hé!
− Upsz. Bocs. Csak elbámultam.
− A lepkét nézed, mi? Holnapra nem
marad belőle más, csak egy színes lemez. Lom. Kacat. Van belőle a bolyban
halomra.
− Olyan különleges... – sóhajtotta a
hangya.
− Menj már! – ordították mögüle a
többiek.
A virágok is megnézték maguknak. A
szerényebbje csak felé forgatta a fejét, hátha a lepke majd felfigyel rá, megkívánja
a szirmait, és legalább egy pillanat erejéig pózolhat vele. De az előkelőbb
virágok – a rózsa, a kardvirág, a margaréta, − még oda is kiáltottak neki. A
cseresznyefa még emlékezett a saját virágzására. Összedobott gyorsan egy verset
és fennhangon szavalta, pedig senki sem volt rá kíváncsi. A cseresznyefát nem
is a pillangó érdekelte, hanem a saját tehetsége, bár azt nem tudta eldönteni,
hogy költőnek jobb vagy előadóművésznek.
Így zsongott, zsibongott a kert,
pedig csak egy pillangó nézegette magát a metszőolló élében.
***
− Ó, milyen érdekes ez a sok szín –
gondolta a pillangó. − Ez mind én lennék? Vagy az a sok szín, amit látok, nem
is az enyém, hanem egy festményre szálltam, és arról hiszem, hogy önmagam?
Talán szürke vagyok még mindig, mint az a csúf gubó, amit az imént hagytam el.
Belülről olyan otthonos volt, nem tudtam, hogy kívülről ilyen közönséges. Akkor
én is csúf vagyok biztosan.
Meghallotta maga körül a zsongást és
zsibongást.
− De hiszen ezek rólam beszélnek! Úgy
szégyellem magam, itt állok gyűrötten és kábán. Vajon tényleg csúnya vagyok? Egyáltalán,
ki vagyok én? Nem is tudom… De miért nem szeretnek? Miért sutymorognak? Az a
sok szép virág… Milyen jó lenne szépnek lenni, mint a virágok. És milyen jó
lenne olyan nagynak és erősnek, mint a diófa. Elszálljak arra? Jaj, nem, nem
merek. Ki fog nevetni. Jaj, ez a sok nézés, ez a sok hang. Jaj, jaj nekem, a
szél is cincál, a szél is utál. Pedig ez a kert volt mindig az otthonom, itt
voltam hernyó. Ó, nem is szabad visszaemlékeznem rá, csak elszomorodok, milyen
nyomorúságos egy élet is volt az, ronda hernyóként élni. Jaj, hát senki, senki
sem szeret? Akkor hát… elmegyek.
***
A kisfiú egy ideig
hallgatta a kert csacsogását, aztán felkelt a fűből. Kiköpte a fűszálat, amit
eddig rágcsált. Futva indult el a ház felé, aztán visszafordult, mert eszébe
jutott, hogy a metszőollóért jött tulajdonképpen, amit az anyukája kint
felejtett. Ahogy az ollóért nyúlt, felrebbent róla egy nappali pávaszem, és mint
egy bolyongó falevél, ellibegett a diófa felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése