Delfin naplója - Csőcsíkcsúszda

Delfin alábbi naplója 2016. november 19-én, Budapesten, a Mesemúzeumban született, a Bolygóvadászok című könyv bemutatóján. 

Rátkai Kornél rajza

Bolygó koordinátái: TM-36˚ CSZ-227˚

Név: Szatupiter vagy Csőcsíkcsúszda

Karakter: besorolhatatlan

Élővilág: van

Napló (Delfin jegyzete):

A műszerek szilárd égitestet jeleztek, de a hologramon nem láttunk semmit. Palka az ablakon kitekintve halvány fénycsíkot látott, de nem tulajdonítottunk jelentőséget neki, mert éppen azon aggódtunk, hogy becsapódunk a láthatatlan égitestbe. Miló parancsnok úgy lőtte be a haladási irányt, hogy szorosan a fénycsík fölött haladjunk el, abban reménykedtünk ugyanis, hogy a fényben jobban észrevesszük, ha valami közelít. Ahogy a jelenség közelébe értünk, hirtelen hatalmas rántást éreztünk, megrázkódott az Ündürüxi, majd megállt, és hiába csináltunk bármit, tapodtat se mozdult. Mintha valami megfogott volna bennünket! A hologramon láttuk, hogy a fénycsík, mint egy óriási kígyó, az űrhajó köré tekeredik. Minden vészjelző sípolt, és nem tudtuk, élőlénnyel van-e dolgunk, és nem fog-e elpusztítani (lásd: űrkocsonyák).

Bolygóvadászok - a könyv

Csendesnek álcázott este volt, olyan, amikor ötletek neszeznek a lámpafényben. Előficánkodott pár élmény: amikor gyerekkoromban napokig tartó, szünet nélküli játszásokba merültünk a testvéreimmel, kaland követett kalandot, féktelen egymásutánban. Azt hittem, már nem tudok játszani, de ezen a csendesnek álcázott estén leültem a gépemhez, és elkezdtem írni egy mesét. Pont olyat, mintha gyerek lennék, ráhagyatkoznék a fantáziámra, és hagynám hömpölyögni. Így született a Bolygóvadászok első verziója. Hamarosan megérkezik a nyomdából a végleges verzió, ami azért sokkal jobb, mert a játékba még nagyon sokan bekapcsolódtak, és fűzték velem a szálakat. Mindjárt elmesélem, hogyan született meg a könyv, de előbb hadd mutassam meg fő játékos társam, Rátkai Kornél rajzát, a könyv borítóját:

Amikor leírtam az első verziót, örültem meg röpködtem, de később rá kellett jönnöm, hogy ez még nem jó. Ez bizony még nem könyv. Itt kezdődött a történet legizgalmasabb fejezete.

Fridolin jelenti 3 - A pajtakoncert

Részt vettem az Arcus Temporum XII – Pannonhalmi Művészeti Fesztivál szervezésében. Ugyan csak két koncertet sikerült meghallgatnom, de mindkettő maradandó élménynek bizonyult. Még egy hét elteltével is folyamatosan a fesztivállal álmodtam. A fülemben Csalog Gábor zongorajátékával megpróbáltam a készülő regényemen dolgozni, eredmény nélkül. Aztán jött a goromba törpe. Kénytelen voltam foglalkozni vele. Mentségére szóljon, hogy amióta leírtam a mesét, már másról álmodom, nem a fesztiválról.
A pálinkás medve ebben a mesében ugyan csak említés szintjén szerepel, mégsem tudtam ellenállni neki. Baracsi Gabi oldalán találtam, és elkértem tőle a rajzot.

A medve, aki igazából nem is szerepel a mesében

Stancflanc, az önkéntesen száműzetésbe vonult varázsló megállt az odvas tölgyfa alatt. Fintorgott, amikor meglátta a rézcsengőt és az odú fölé szegezett táblát: A Fridolin jelenti, képes napilap szerkesztősége.

            – Mi a fene... – morogta, aztán meghúzta a csengőzsinórt.

            Az odún kikandikált Flekkdíjas Fridolin kopasz, gombára emlékeztető feje.

            – Mit keresel itt? – kérdezte a törpe.

            – Sajtómeghívó – nyújtott át egy fecnit a varázsló. – Tévedésből hozzám küldték.

            Fridolin a papírért nyúlt, de a keze csupa tinta volt.

            – Elromlott az írógépem – magyarázta a kezeit rázva. – Elmondod, mi áll benne?

            – Pajtakoncert lesz a faluban. Meghívtak.

            – Ez remek – vonta össze a szemöldökét Fridolin. – De miért nem te mész? Olyan vacak lesz?

            – Ha nem vetted volna észre, már nincs újságom, aminek tudósíthatnék. Éppen a te lapod miatt, ami azóta ér valamit, hogy fotók is vannak benne. A manó képei vitathatatlanul jók. Kár, hogy ez az írásaidról nem mondható el.

            – Kösz a bókot – mondta Fridolin.

            – A koncert holnap délben kezdődik. Ha rám hallgatsz, viszel magaddal egy leppenget. Neked úgyis magas lesz az egész – mondta a varázsló, majd egy hanyag mozdulattal Fridolin kopasz feje mellett becsúsztatta a meghívót az odúba.

            – Pfff. Méghogy leppeng – morgott Fridolin, de azért megfogadta Stancflanc tanácsát.

Repülni volna jó

Az Író Cimborák megint létrehoztak valami nagyszerűt: tegnap kiállítás nyílt a Sárkányos Gyerekkönyvtárban, Budapesten, a "Mi lenne, ha...?" gyerekrajz pályázat legjobbnak ítélt 99 rajzából. Több, mint 900 rajz érkezett a pályázatra, mindegyik rajz egy külön kis világ volt. A legjobban mégis Ferenczi Zsombor rajza fogott meg. Zsombor 2. osztályos. Úgy gondolom én is, ahogy ő: repülni volna jó...

A Nyugati téri aluljáró egyik ficakjában hegedült leggyakrabban az utcazenész. Nem volt rendkívüli művész, de elég jól játszott. Főleg a gyerekek dobáltak neki aprót a hegedűtokba, nagyjából annyit, hogy időnként tudott venni egy-egy pizzaszeletet.

            A hawaii volt a kedvence.

Amíg ette, betette a hangszert a tokba, lekuporodott a földre, hátát a falnak vetette, és bámulta a galambokat. Mindenki azt hitte, a sok elhullajtott ételmaradék miatt járnak le a föld alá, de az utcazenész rájött, hogy ez tévedés. A galambok számára ez sport. Kétféle számban versenyeztek, az utcazenész úgy nevezte ezeket: a legijesztőbb landolás és a legpontosabb pottyantás.

            − Repülni volna jó – gondolta.

BOX

A mai regényíró foglalkozás őszintén meglepett. Még sosem találkoztam olyan gyerekcsapattal, akik ennyire író fejjel gondolkodnak. Ráadásul nem egy összeszokott közösségről van szó, hanem különböző korú gyerekekről, akik a nagyhetet töltik a Pannonhalmi Főapátságban. Vili robotos történetén dolgoztunk, és a végére nagyszerűen összeállt a történet, minden a helyére került. A szép, kerek történetnél már csak a kitalálás folyamata volt izgalmasabb, igazi írói alkotóműhellyé vált a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanterme.

A történet első fejezete itt olvasható.

Fridolin jelenti 2 - A varázsdoboz

Flekkdíjas Fridolin visszatér. Az ihletadóról ezúttal a történet végén mesélek, nehogy lelőjem a poént. Az illusztrációt ismét Baracsi Gabitól kölcsönöztem.

Májusi Emánuel feltűnő jelenség volt. Nem is kék csíkos harisnyájára, kopott esőkabátjára, borzas üstökére figyeltek fel az erdőlakók, hanem arra a titokzatos, fekete dobozra, amit a kezében tartott. Úgy fogta, mintha a doboznak jelentősége lenne.

− Felettébb gyanús... – súgtak össze mögötte a borzok.

A pókhálóboszorkák a hálóik sarkába szöktek.

A szajkók ágról ágra szállva vitték a jövevény hírét.

Mire a Fridolin jelenti című napilap főszerkesztőjéhez értek, már nem is egy csíkos harisnyás manóról, hanem egy alakváltó varázslóról beszéltek, aki a fekete dobozba gyűjti össze az erdőlakók lelkét.

Az óriás

Milán rajza

     
            − Áss! – parancsolta az óriás.

            − Úgysem lesz víz – morogta a manó.

            Az óriás megmérgesedett.

            − Itt márpedig kút lesz, úgyhogy áss tovább, vagy fizess!

            A manó született kútásó volt. Az orra tökéletesen kiszimatolta a föld mélyén rejtőző vizet, és itt egy csepp sem volt. Viszont háromhavi lakbérrel tartozott a kis odúért abban a korhadt szilvafában, ami az óriás kertjében állt. Ráadásul az odú még be is ázott. Bezzeg ott volt víz!

            A manó némán dolgozott. Halkan beesteledett.

            − Nincs itt egy csepp víz se. Én megmondtam! – kiabált fel az óriásnak.

            Az óriás erre kapta a kötelet, ami a gödörbe lógott, és még mielőtt a manó belekapaszkodhatott volna, kihúzta.