Verejték

 

Majoros János kerámiája

Vakító, fehér fény ömlött be a Jóisten műhelyének ablakán. Odakintről lágy zene szólt. Az agyagos láda nyitva állt, egy angyalka szorgosan permetezte hajnali harmattal, ki ne száradjon. Egy másik a Jóistent legyezgette pálmaággal. Hófehér széken ült a Jóisten, előtte, a hófehér munkaasztalon egy kis gombócnyi agyag hevert. A Jóisten csak nézte, az angyalkák meg a Jóistent nézték feszült várakozással, egyetlen pisszenés nélkül, hogy mit fog teremteni.
– Nem megy – csóválta meg a fejét a Jóisten. – Valami hiányzik.
– Hozok egy limonádét! – indult segítőkészen a legyezgető angyalka.
Ám a Jóisten csak legyintett bosszúsan. Fogta az agyagdarabot, behajította a ládába, és lecsapta a láda fedelét. Mennydörgés volt a csattanás.
– Akkor most mi lesz? Nem alkotsz semmit? Még egy kis marsi moszatot sem? – szomorodott el a permetezős angyalka.
– Meglátogatok egy kollégát – dünnyögte a Jóisten, és kifordult a műterem ajtaján.

---

A fiú izgatottan várakozott a régi kapu előtt. Először a nagy, fehérbundás kutya ügetett elő a ház mellől, leült a fiúval szemben a kapuban, mint egy bodor bárányfelhő. Hosszú idő eltelt, mire nyílt a ház ajtaja, és kilépett rajta egy alacsony, szürke hajú férfi. Amíg végigsétált a járdán, a fiú levette a sapkáját. Szétszaladtak a fején a rendetlen, göndör fürtök.
– Hát te ki vagy? – kérdezte a férfi, de közben már a kulccsal babrált, hogy beengedje.
– Csókolom, Jancsi bácsi. Engem az Oszkár úr küldött segíteni.
– Majd a feleségem csókolod, fene a gusztusod. Na gyere!
Ahogy a fiú kullogott a férfi után a ház felé, látta, hogy a betonjárdába rajzokat karcoltak. Arcokat, kezeket, csillagok születését. Amikor beléptek a házba, a fiú visszanézett, és látta, hogy a kutya békésen leheveredik egy nyitott szemre.
– Atyaég, milyen vézna fiú! Hát ezt tudta küldeni az Oszkár? – csapta össze a tenyerét Hédi, az asszony. – Jancsi, ez eltörik, ha munkára fogjuk.
– Dehogy törik!
– Legalább megetetem, mielőtt nekiállunk!
Kolbászos lencselevest kapott és császármorzsát, aszaltszilva lekvárral.
Ebéd után a férfi egy magas terembe vezette. A terem oldalán, a poros, pókhálós üvegen tört fény áradt be. A tágas teremben lépni is alig lehetett a rengeteg szobortól. Volt köztük nyers és mázas, volt törött és elrontott, félkész és javításra váró. A szobrok között mindent vastagon borított a földszagú agyagpor.
– Mit készítünk, Jancsi bácsi? – kérdezte a fiú.
– Semmit – felelte a férfi. – Először kitakarítunk.
Nekiálltak a takarításnak. Polcra tették a téglákat, csempéket, kisebb szobrokat. Széttolták a nagyokat, és kerülgették a legnagyobbakat. Összeszedték a széthagyott poharakat, gombóccá gyűrve a kemencébe dobták a telefirkált csomagolópapír íveket. Amikor végeztek, Hédi seprűket hozott. Ahogy hárman kotorták jobbra-balra a finom port, vastag aranyra színezte a levegőt. Aztán Jancsi bácsi kinyitotta az ajtót, és a por, huss, kiszaladt az udvarra, leült a fák, bokrok ágaira, megcsiklandozta a fehér kutya orrát.
– Hapci – tüsszentett a kutya.
– Kész! – kiáltott fel örömmel a fiú.
– A csudát kész! Még csak most kezdünk neki – nevetett a férfi, és felcsapta az agyagosláda tetejét. Fogott egy lapátot, és egy nagy adag agyagot tett a gyúróasztalra.
– Nesze, gyúrd! – szólt a fiúra.
A fiú odaállt az asztal elé, kezét az agyagra tette, és nyomkodni kezdte.
– Nem lány ez, hogy simogatni kelljen! Dolgozd meg!
A fiú bólintott. Nekiveselkedett, és ütni, verni kezdte az agyagot.
– Az istenedet, hát nem az ellenséged, hogy kigyömöszöld a lelkét! – kiáltott fel a férfi. – Ide nézz, így kell!
Kezét az agyagba mélyesztette, és gyúrta, dagasztotta, formálta, mint a tésztát. A fiú látni vélte, ahogy emberek és állatok születnek, de csak fel-felvillant egy kósza alak a göcsörtös ujjak között, aztán belesimult a gombócba.
– Most te csináld!
A fiú nekiállt.
– Most már jó, Jancsi bácsi?
– Alakul.
– És meddig kell gyúrni?
– Amíg fény jön be az ablakon.
– Utána elkezdjük a szobrot?
Jancsi bácsi felnevetett.
– Az eszed tokját kezdjük el, nem a szobrot. Csak gyúrjuk.
Mire beesteledett, a fiúnak nem csak a keze remegett, hanem a háta, a lába, de még a göndör hajfürtjei is. Kapott egy korty konyakot meg egy vajaskiflit, aztán hazaengedték.
– Holnap korábban gyere – búcsúzott tőle Jancsi bácsi.
A fiú másnap korán reggel érkezett. Jó sokáig őrizte a kapunál a bárányfelhő kutya, mire Jancsi bácsi kicsoszogott, pizsamára húzott kardigánban.
– Ennyire azért ne korán – dünnyögte.
Amíg reggeliztek, a férfi könyveket mutogatott neki, és történeteket mesélt messzi tájakokról, égig érő szobrokról, régmúlt idők művészeiről. Azután nekiálltak agyagot gyúrni. Gyúrták estig. Gyúrták harmadnap, gyúrták negyednap, gyúrták ötödik nap, és gyúrták a hatodik napon. Akkor már a fiú alig bírta megmozdítani a karját, olyan nehéz volt, mint az agyag.
Este Jancsi bácsi, nyomában a kutyával, kikísérte a kapuig, ott elbúcsúzott.
– Aztán jössz-e holnap? Elkezdjük a szobrot.
– Jaj, Jancsi bácsi, holnap nem tudok. Csak hat napra küldött az Oszkár úr.
– Kár. Pedig a végére egészen belejöttél. Ha már ennyit vacakoltam veled, jöhetnél máskor is. Na, isten áldjon!
A fiú mosolygott, integetett, aztán felszállt a hegy felé tartó buszra.

---

Vakító, fehér fény ömlött be a Jóisten műhelyének ablakán. A résnyire nyitott ajtón bekukucskáltak az angyalkák.
– Visszajött? – súgta a leghátsó, akinek a feje már nem fért el az ajtónyílásban.
– Vissza.
– És mit csinál? Készít valamit?
– Nem csinál semmit.
– Ne pusmorogjatok, hanem gyertek be! – szólt rájuk a Jóisten.
Az angyalkák betolultak az ajtón. A műhely szemközti oldalánál, egy heverőn feküdt a Jóisten, és egy kutyaforma bárányfelhőt vakargatott.
– Voltál a Földön? – kíváncsiskodtak az angyalkák.
– Voltam.
– És megtudtad, amit akartál?
– Meg.
– Akkor most teremtesz valami újat?
– Vasárnap van, ma pihenek. Eléggé elfáradtam.
– És mi hiányzott? Elárulod?
– A verejték – felelte mosolyogva a Jóisten, aztán elszundított.
Az angyalkák kisomfordáltak a műhelyből, és halkan becsukták maguk mögött az ajtót.

2021. március 28.
Majoros János emlékére. 

Majoros János kerámiája