2018. július 14., szombat

Fridolin jelenti 5 - A próba

Régen jelentkezett már Fridolin, kedvenc napilapom főszerkesztője. Az eredettörténetet nem mesélem el, mert óriási szemtelenség lenne. Az illusztrációt kitől mástól is kérhettem volna, mint Baracsi Gabitól. Remélem, egyszer majd nem csak itt, a blogon, hanem nyomtatásban is lehet közös munkánk.

Egy hajnalon kisebb sokadalom támadt a fa alatt, amelyben Flekkdíjas Fridolin, a törpe és Májusi Emánuel, a manó lakott. A gyülekező erdei lények egyre izgatottabban pusmogtak. Egy türelmetlen fagyöngymanó végül megelégelte a várakozást, szedett egy bogyót, és behajította az odún.
    Fridolin kopasz feje jelent meg a nyílásban.
    – Ki volt az az eszement, aki éretlen kökényt dobott a kávémba? – ordította.
    Mindenki összehúzta magát, a fagyöngymanó pedig elszaladt.
    – Ha ilyen modortalan, akkor nem vagyunk rá kíváncsiak – súgott össze néhány pókboszorka, és ők is elhagyták a tisztást.
    – Mit akartok? – puffogott tovább a törpe.

    Egy borz lépett elő, Fridolin felé nyújtott egy újságot, és rábökött:

„A Fridolin jelenti, képes napilap bővíti szerkesztőségét. Gyakornoknak jelentkezni a Szent Iván éjjele utáni második hajnalon, a szerkesztőség bejárata előtt lehet.”

    – Ez épp most van – tette hozzá a borz.
Fridolin bólintott, aztán szónokolni kezdett:
    – Először is: gyakornoknak nem fizetek. Majd ha összehoz legalább száz jó cikket, akkor beszélhetünk kezdő fizetésről. Továbbá nincs se szabad éjjel, se szabad nappal, csak munka van.
    Mire a mondat végére ért, már csak hárman maradtak a tisztáson: a borz, egy mohatündér és egy szentjánosbogár.
    – Ők lesznek az új kollégák? – dugta ki a fejét az odúból Emánuel.
    – Előbb próbacikket kell írniuk – közölte Fridolin.
    A borz bólogatott, a mohatündér tapsikolt, a szentjánosbogár pedig nem csinált semmit, csak világított.
    – A képeket! – intett Fridolin a manónak.
    Emánuel átnyújtott egy kupac fotót a jelentkezőknek, Fridolin pedig magyarázni kezdett:
    – Ez a farkas egy hete tévedt az erdőbe. Senki sem tudja, mit akar.
    A három jelölt figyelt. Végül Fridolin rájuk förmedt:
    – No mi lesz, mire vártok? Aki használható cikket ír róla, talán felveszem. Hess! Emánuel, mi meg nyomjuk ki a mai számot – mondta a manónak, és visszakergette az odúba, ahonnan pár másodperc múlva már csak a nyomdagép zakatolása hallatszott.
    A három jelölt magára maradt.
    – Ez annyira izgis! – csapta össze puha, zöld kezeit a mohatündér.
    – Inkább veszélyes. Láttam már a farkast. Elég furcsa – jegyezte meg a borz.
    – Mit értesz az alatt, hogy furcsa? Nekem inkább bánatosnak tűnik. Nézd a szemét! – mutatott a mohatündér az egyik fotóra.
    – Hát ami azt illeti, elég eszelős a tekintete. Ráadásul csak bolyong az erdőben, mint valami holdkóros. Nem vadászik, nem beszél, csak vinnyog.
    – Szegényke... – sóhajtotta a mohatündér.
    – Na jó, akkor szétszéledünk? – kérdezte a borz.
    – Nem lehet, hogy együtt csináljuk? Légyszi... – kérlelte a mohatündér.
    A borz végiggondolta, aztán bólintott.
    – Jössz te is? – fordult a mohatündér a bogár felé, miközben felmászott a borz hátára, és megkapaszkodott a tömött bundában. A választ nem várta meg, maga mellé ültette a bogarat, a borz pedig elindult oda, ahol utoljára látta a farkast.
    Útjuk az erdő legsötétebb zugába vezetett. Errefelé olyan sűrű volt a lomb, hogy szürkületi sötétségbe borult minden. A borz meg-megállt, felemelte az orrát, és beleszimatolt a levegőbe.
    – Már közel van – súgta.
    – Szép ilyenkor at erdő – duruzsolta a mohatündér a borz fülébe. – Nem vonja el a figyelmed a sok szép levél meg virág, és jobban hallod a fülemülék énekét.
    A borznak jól esett a bátorítás, mert egy kicsit be volt rezelve a farkastól.
    A völgy egyszer csak elkeskenyedett, kidőlt fatörzsek és bozót sötétje zárt össze fölöttük. Az orrukig sem láttak. Szuszogás és vinnyogás hallatszott. A borz megtorpant. Remegő hangon kérdezte a mohatündért:
    – Hallod?
    – Adj fényt, kicsi bogár – simogatta meg a mohatündér a szentjánosbogarat.
    Halvány, zöld fény villant, és ahogy a borz szeme megszokta a fényt, földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Alig két lépésnyire ott ült előttük a nagy, fekete farkas. Tágra nyílt szemekkel bámulta őket. Aztán vicsorgásra húzta az ínyét, és már-már kitátotta hatalmas száját, hogy bekapja őket, ám szájtátás helyett vinnyogni kezdett.
    A mohatündér felsikoltott, erre az erdőben felrebbentek a madarak, és fekete madárfelhő keveredett az égen.
Fridolin és Emánuel meghallották a nagy surrogást, és megálltak egy pillanatra a munkában.
    – Te Fridolin, biztos vagy benne, hogy jó ötlet volt három kezdőt küldeni egy fogfájós farkashoz? – kérdezte a manó.
    Fridolin meghökkent.
    – Te honnan tudod, hogy a foga fáj?
    – Nem vadászik, nem beszél, csak vinnyog. Mi más baja lehetne?
    – Nem értem, miért veszélyesebb egy fogfájós farkas, mint egy egészséges.
    – Kicsit sem veszélyesebb, legfeljebb mérgesebb.
    Erre már Fridolin is izgulni kezdett. Kimászott az odú elé, és fel-alá járkált. A kezeit tördelte délig, aztán a fa tetejéről kémlelte a környéket délutánig, hátha meglátja őket. Az elkészült lapot sem nézte meg, ellenőrzés nélkül adta át a napi kupacot az újságkihordóknak. Már éppen arra gondolt, hogy mentőosztagot szervez, amikor megjelent a borz, hátán a mohatündérrel és a szentjánosbogárral.
    – Megtaláltuk! Megtaláltuk a farkast! – újságolta a mohatündér.
    – Rájöttünk, hogy azért bolyong az erdőben, mert fáj a foga – hadarta fújtatva a borz.
    – Ez minden? Ezt én is tudtam – füllentette Fridolin, aki haragudott az átaggódott nap miatt. – De hol a cikk?
    – Jaj, Fridolin úr – tördelte a kezét a mohatündér, – hát az úgy volt...
    – Úgy volt, hogy nem értünk rá megírni, mert segítenünk kellett rajta – mondta a borz.
    – Mégis hogyan? – kérdezte Fridolin.
    – Elvittük Misuménához, a pókboszorkához. Kötött egy erős szálat a farkas beteg fogára. Aztán megkértük a pálinkás medvét, hogy rántsa meg erősen a fonalat, és sutty, a beteg fog kihúzódott – magyarázta a borz.
    – A farkas hálából megígérte, hogy nem fog vadászni az erdőnkben. Annyira cuki... – tette hozzá a mohatündér.
    – De nincs cikk – jegyezte meg Fridolin.
    – Ha nincs cikk, nem dolgozhatunk a szerkesztőségben? – kérdezte szomorúan a borz.
    – Tűnjetek el holnapig! Gondolkodnom kell – dörmögte Fridolin.
    Bement az odúba, leült a foteljébe és maga elé meredt. A manó egy óráig bírta, aztán megkérdezte:
    – Fridolin, most akkor mi van? Nem jók a jelöltek?
    – A borz okos. A mohatündér mindenben a jót látja, ezt imádják az olvasók. A bogár meg... Mindegy, az csak világít.
    – Akkor felveszed őket? Bővítjük végre a szerkesztőséget? Elmehetek szabadságra?
    Fridolin bosszúsan az asztalra csapott.
    – Hát nem látod? Ezek hárman idehozták nekünk az év sztoriját, de cikket írni, hát azt egyikük sem tud!
    Emánuel és Fridolin együtt sóhajtottak fel, aztán a törpe odaült az írógépéhez. Reggelig kalapálta. Először a másnapi Fridolin jelenti vezércikkét írta meg a furcsa farkasról, aztán legépelte a borz, a mohatündér meg a szentjánosbogár újságírói szerződését.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése