Fridolin jelenti 4 - A pókboszorka kiveti hálóját

Valahányszor megszületik egy mese Fridolinról, a mogorva törpéről, aki egy erdei napilapot szerkeszt, megnézegetem Baracsi Gabi képeit, mert az általa teremtett varázslatos, színes és meglepő világban mindig találok egy olyan rajzot, ami illik a meséhez. Amikor ez alkalommal megkerestem, azt mondta, pókboszorkája nincs is. Pedig van. Mégpedig ilyen szép:

Baracsi Gabi rajza

Már négy napja szünetelt a Fridolin jelenti című napilap kiadása. Ettől az erdő lakói egy leheletnyit idegesebbek voltak a szokásosnál, kevésbé érezték magukat otthonosan az erdejükben. A történtekért Flekkdíjas Fridolin, a kopasz, ráncos és általában goromba törpe volt a felelős. Ahelyett, hogy az odújában újságot szerkesztett volna, a napjait egy bodzabokor tövében lapulva töltötte Májusi Emánuel, a fotográfus manó társaságában.

            Fridolin, mielőtt megkezdte volna a lapulást a bodzában, ezzel állt a manó elé:

            – Te Emánuel, én most megcsinálom életem cikkét. Te meg fotózhatsz hozzá.

            A manó csak ennyi felelt:

            – Jó.

            Fridolin várt volna még egy kis biztatást, de végül folytatta magától is:

            – A pókboszorka kivetette a hálóját.

            – Ó – felelte a manó, és ezzel a válasszal Fridolin végre elégedett volt.

            Ezután teljes egyetértésben költöztek a bokor alá.

            A bodzabokor egy tágas, de még kényelmesen belátható tisztás szélén nőtt. A szemközti szélén egy virágba borult galagonyabokor terpeszkedett, mint egy kövér, talpig fodros ruhába bújt menyasszony. Leheletfinom pókháló volt a fátyla, a háló közepén Misuména, a pókboszorka üldögélt. Arcát fürdette a reggeli nap fényében, és közben a tisztás mellett húzódó gyertyános felé tekintgetett sűrűn.

A gyertyánok alatt halkan megreccsentek az ágak, és peckes, tündérforma, hosszú orrú és bajuszú alak lépett elő, alig nagyobb a pókboszorkánál. Földig érő, szénfekete palástot viselt, a kezében pedig egy gyufaszál méretű, Y-alakú pálcát tartott. Emánuel a fényképezőgépen keresztül sem tudta kivenni, hogy az alak fején egy harmatcsepp csücsül, vagy egy cseppnyi korona. Fridolin a következőt jegyezte fel a füzetébe:

„4. nap. Vakondherceg szok. időben érk. Keresést ismeretlen objektum után megkezdte.”

 A vakondherceg kimasírozott a rét közepére, egy karóhoz. Körüljárta, ráakasztotta a táskáját, közben hanyagul intett a pókboszorka felé. Misuména éppen befejezte a fésülködést. Meglobogtatta szellőnyi haját, szélesen elmosolyodott, és cincogó hangon megkérdezte:

            – Teát, kedvesem?

            A vakondherceg rá sem nézve válaszolt, hogy most nem, talán később, aztán felemelte a pálcát, és maga elé tartva körözni kezdett a karó körül. Időnként megremegett a kezében a pálca, olyankor megállt egy kicsit, esetenként kaparászta a földet, aztán elindult újra, amíg széles körökben be nem járta az egész tisztást. Amikor a bodzabokor előtt haladt el, Fridolin és Emánuel a lélegzetüket is visszafojtották.

Ám hiába figyelték meg nap mint nap, nem tudtak rájönni, mit keres a vakondherceg. Azt viszont egészen pontosan tudták, mit csinál Misuména. Az egész kis pókboszorka ragyogott a bájtól, a kedvességtől, és majd lefordult a hálójáról, csak hogy a vakondherceg észrevegye. Esténként, amikor a herceg az utolsó körrel is végzett, kegyeskedett elfogadni a teát.

Fridolin lelkesen és elmélyülten jegyzetelt, Emánuel pedig szorgosan kattogtatta a fényképezőgépét.

− Öregem, most aztán megcsinálom. Végre lerántom a titokról a leplet, hogyan hálózzák be áldozataikat a pókboszorkák. Ettől lesz hangos az erdő, sőt, az egész világ! – lelkesedett esténként a törpe, miközben a manó sorban hívta elő a tisztáson készült képeket.

Már csak a végső kép hiányzott, hogy teljes legyen a történet.

Misuménának a negyedik napon szerencséje volt, sikerült befognia egy kóbor szivárványt, és szőtt belőle egy csinos sálat a vakondhercegnek. A vakondherceg engedte ugyan, hogy Misuména a nyaka köré tekerje, talán a pókboszorka finom ujjacskái egy leheletnyit a herceg arcához is értek, talán el is pirultak ettől mindketten, másnap mégis a sál nélkül jelent meg a tisztáson a herceg.

            Misuména erre annyira elszomorodott, hogy elbújt a galagonyavirágok mögé, és nem jött elő egész nap. Se báj, se kedvesség, se tea. A herceg valamikor kora délután hosszabban ásott a tisztás közepe felé, zsebre is tett valamit, aztán összeszedte a cókmókját, és hazament. Az ötödik napon már nem is jött vissza. A pókboszorka a virágok között sírdogált.

Fridolin puffogva és durrogva trappolt vissza az odújába. Az elmúlt napok kárba vesztek, és az erdőlakók is kezdtek hozzászokni, hogy nincs újság. Már nem voltak idegesek, mintha nem is hiányozna nekik a Fridolin jelenti.

– Nem járja, hogy egyedül dolgozom. Így nem lehet jó napilapot szerkeszteni – dörmögte a törpe.

Emánuel, a törpe állandó szerkesztőtársa csak pislogott szomorúan. Nem volt kedve vitatkozni, mert szomorú volt. Megkedvelte a lelkes kis pókboszorkát, és sajnálta, amiért hoppon maradt.

– Fridolin, ha sikerrel járt volna, mit tett volna vele? Megeszi, mint a pókok a legyet? – kérdezte a manó.

– Mafla – nyögte Fridolin.

Emánuel nem mert visszakérdezni, csak nézett.

– Zavarsz most, Emánuel, dolgoznom kell. Menj, és csinálj képeket! Mindegy, mit, csak jó legyen!

– Te Fridolin, nem kéne megszerveznünk egy szerkesztőséget? Ha lenne, aki a napi híreket megírná, te gyűjthetnéd a különleges történeteket, és közben nem kéne az újságnak szünetelnie.

Fridolin felugrott, mintha villám csapott volna belé.

Emánuel nem volt biztos benne, hogy nagyon örül az ötletnek, vagy nagyon mérges, úgyhogy inkább nem várta meg, mit mond a törpe, hanem kiiszkolt az odúból. De nem volt kedve fotózni. Ahogy céltalanul lődörgött, a lába magától vitte a bodzabokor felé. A bokor tövénél a föld még őrizte a bemélyedéseket, amelyeket az ötnapos lapulásban a manó és a törpe kotortak ki maguknak. Emánuel beleült az egyikbe, becsukta a szemét, és hallgatta a neszeket. Egész zenekar szólt: kabócák, tücskök, szúnyogok.

Aztán halkan reccsent az ág a gyertyános felől. Ennyi megfigyelés után Emánuel pontosan felismerte a vakondherceg lépteit. A manó halkan felemelkedett, hogy kilásson a levelek alól. Apró, fekete árnyék volt a sötétben a vakondherceg, csak az arcát vonta fénybe a nyaka köré tekert, szivárványból szőtt sál. A herceg a tisztás közepére ment, a karóhoz. Felakasztotta a táskáját, aztán kotorászott benne. Zihált egy kicsit, mint aki futott vagy izgul. Aztán remegő lábakkal a galagonyabokorhoz lépett.

Az alvó virágok között meglebbent a háló, és előjött a pókboszorka.

– Mit akarsz? – kérdezte Misuména álmosan.

A vakondherceg nem mondott semmit, csak előre nyújtotta ökölbe zárt kezét. Aztán kinyitotta az ujjait, és valami felragyogott a tenyerén, amit Emánuel nem látott, csak Misuména arcán látta a fényt és az örömöt.

– Hát ezt kerested egészen eddig? – kérdezte Misuména.

A herceg nem felelt, csak bólintott.

− És ezt kerested már a legelső napon is, amikor ide jöttél?

A herceg újra bólintott, aztán bezárta a kezét, és a benne lévő holmit átcsúsztatta Misuména tenyerébe.

Utána pár pillanatig csend volt. Májusi Emánuel arra gondolt, hogy ha le tudta volna fényképezni, ami ebben a pár pillanatban történt, akkor Fridolin megírhatta volna élete cikkét. Emánuel nem fotózott, hanem elégedetten elmosolyodott, és elaludt a bodzabokor alatt.