A Nyugati téri aluljáró egyik ficakjában hegedült leggyakrabban az utcazenész. Nem volt rendkívüli művész, de elég jól játszott. Főleg a gyerekek dobáltak neki aprót a hegedűtokba, nagyjából annyit, hogy időnként tudott venni egy-egy pizzaszeletet.
A hawaii volt a kedvence.
Amíg ette, betette a hangszert a tokba, lekuporodott a földre, hátát a
falnak vetette, és bámulta a galambokat. Mindenki azt hitte, a sok elhullajtott
ételmaradék miatt járnak le a föld alá, de az utcazenész rájött, hogy ez
tévedés. A galambok számára ez sport. Kétféle számban versenyeztek, az
utcazenész úgy nevezte ezeket: a legijesztőbb landolás és a legpontosabb
pottyantás.
− Repülni volna jó – gondolta.