Miért havazik Bálint-napon?

Ma reggel kinéztem az ablakon, és láttam, hogy apró, sűrű pelyhekkel havazik. Eszembe is jutott egy régi mese. Még szeptember írtam, és ki gondolt akkor még a Bálint-nappal meg a tavasszal?
A hópelyhek elektromikroszkópos felvételeire ezen az oldalon bukkantam.

A Jóisten bekopogott egy felhőház ajtaján. Pici, töpörödött szent nyitott ajtót, és egy zsákot vonszolt maga után.

            – Készen állsz? – kérdezte a Jóisten. – De vigyázz, mert idén én nyerem meg a fogadást!

            A szent szégyenlősen hümmögött, aztán felnézett a Jóistenre, és megkérdezte:

            – Viszed, Uram? Eléggé fáj a derekam. Meg aztán tavaly úgyis én nyertem.

            A Jóisten könnyedén a hátára kapta a zsákot. Elöl a Jóisten ment, ruganyos léptekkel, mögötte csoszogott öregesen a szent. Tágas felhőcsarnokba értek. A csarnok oszlopai  között angyalkák kergetőztek. Hópelyhekre lövöldöztek arany nyilakkal, derekuk körül alig libbent egy felhőfoszlánnyi ruhácska.

            – Ezerszer megmondtam, hogy öltözzetek fel rendesen! – dörrent rájuk a Jóisten, aztán lehajította a zsákot egy oszlop tövébe. Nehéz holmi lehetett benne, mert teljesen elmerült a felhőben.

A csarnok közepén asztal állt, rajta vízzel teli, kerek tál. A Jóisten teremtő kezével megkevergette a vizet: eltűnt a oszlopok képe, és arcok jelentek meg benne.

            – Jól figyelj, Bálintom, mert idén végre bebizonyítom, hogy létezik az igaz szerelem! – dörzsölte a kezét a Jóisten.

            – Ha te mondod, Uram – felelte a vállát felhúzva a szent.

– Látod ezt az embert? – mutatott a Jóisten egy férfira.

Bálint bólintott.

            – És ezt a nőt itt?

            – Emlékszem rájuk. Két magányos lélek.

            – Ezeket egy helyre rendeztem, mert úgy való, hogy megvigasztalják egymást. Egy éve dolgozom az ügyön, és most van itt a nagy pillanat!

            A szent és a Jóisten lélegzetét visszafojtva nézte, ahogy a férfi meg a nő beszélget, aztán a nő csóválja a fejét, a férfi meg sóhajtozik, majd az egyik jobbra megy, a másik meg balra.

            – Ez bizony nem jött össze – mondta Bálint, és a szája széle megremegett, mert már készülődött rajta a győzelmi mosoly.

            – Hát bolondok ezek? Pedig mindent olyan jól kitaláltam! – mérgelődött a Jóisten, és villámok cikáztak a feje körül. A hancúrozó angyalkák ijedten húzódtak az oszlopok mögé.

            – No, ne mérgelődj, inkább tegyünk még egy próbát – mondta Szent Bálint, és ezúttal ő keverte meg vén ujjával a vizet. Egy kisfiú meg az anyukája látszott a tükörben.

            – Mondom, hogy ilyenkor még nem nyílik a kertben semmi! Inkább gyere, mert elkésünk – kiabálta az anya, de a kisfiú elszaladt.

            Pár perc múlva boldog mosollyal tért vissza, a kezében három szál hóvirágot szorongatott.

            – A szerelmemnek kell. Tudod, ma van Bálint nap! – magyarázta.

            – Jól van, de tényleg siessünk, mert lekésed a sorakozót! Aztán mindenki felmegy a terembe, a szerelmed is, és hiába viszed neki a virágot.

            A Jóisten és Szent Bálint pislogni sem mert, úgy figyelték, mi történik. Együtt izgultak a kisfiúval, aki kiszállt az autóból, becsapta az ajtót, még búcsút intett az anyukájának, aztán szédületes sebességgel berobogott az iskola kapuján. Végül a Jóisten felnevetett:

            – Odaért időben! És a kislány puszit adott neki! Nyertem! Idén én nyertem.

            – Még egyáltalán nem volt itt az ideje, hogy kinyíljanak azok a virágok – jegyezte meg Szent Bálint.

            A Jóisten sejtelmesen mosolygott, aztán a szent vállára tette a kezét

            – Hozd csak azt a zsákot!

Az öreg szent odabicegett a sarokba, kihalászta a zsákot a felhőből, nyögve, küszködve felemelte, nagyokat szuszogva az asztalhoz cipelte, és a tartalmát a tálba öntötte.  Kövek hullottak a tál mélyére. Fröcsögött, kavargott a hűvös, mennyei víz, túlcsordult a tál szélén. Addigra odagyűltek az angyalkák, ráfújtak a vízcseppekre, és a Földön nagy pelyhekben hullani kezdett a hó minden boldog és boldogtalan szerelmesre.