Ma reggel kinéztem az ablakon, és láttam, hogy apró, sűrű pelyhekkel havazik. Eszembe is jutott egy régi mese. Még szeptember írtam, és ki gondolt akkor még a Bálint-nappal meg a tavasszal?
A hópelyhek elektromikroszkópos felvételeire ezen az oldalon bukkantam.
A Jóisten
bekopogott egy felhőház ajtaján. Pici, töpörödött szent nyitott ajtót, és egy
zsákot vonszolt maga után.
– Készen állsz? – kérdezte a
Jóisten. – De vigyázz, mert idén én nyerem meg a fogadást!
A szent szégyenlősen hümmögött,
aztán felnézett a Jóistenre, és megkérdezte:
– Viszed, Uram? Eléggé fáj a
derekam. Meg aztán tavaly úgyis én nyertem.
A Jóisten könnyedén a hátára kapta a
zsákot. Elöl a Jóisten ment, ruganyos léptekkel, mögötte csoszogott öregesen a
szent. Tágas felhőcsarnokba értek. A csarnok oszlopai között angyalkák kergetőztek. Hópelyhekre lövöldöztek
arany nyilakkal, derekuk körül alig libbent egy felhőfoszlánnyi ruhácska.
– Ezerszer megmondtam, hogy
öltözzetek fel rendesen! – dörrent rájuk a Jóisten, aztán lehajította a zsákot
egy oszlop tövébe. Nehéz holmi lehetett benne, mert teljesen elmerült a felhőben.
A csarnok közepén asztal állt, rajta vízzel teli, kerek tál. A Jóisten
teremtő kezével megkevergette a vizet: eltűnt a oszlopok képe, és arcok jelentek
meg benne.
