Mindig lenyűgözött a népmesék és a mondák egyszerűsége és ereje. 2000-ben, édesanyám születésnapjára készítettem egy kézzel írt, fűzött, ragasztott, illusztrált könyvet, amelyben egy tibeti mese szerepelt (Rozsnyó Katalin fordítása, Littoria Könyvkiadó, 1994). Az illusztrációkat színes papírokból tépkedtem. Mielőtt darabokra hullik szegény könyv, beszkenneltem a képeket.
Valamikor
réges-régen volt Tibetben egy nagyon szegény vidék. Nem volt arrafelé se folyó,
se jó termőföld, se virágok, se fák, se zöld fű. De még csak meleg sem volt
azon a vidéken. Az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak
lenni. Ennek ellenére azt gondolták, valahol a világban biztosan létezik a
boldogság.
Az öregek úgy tartották, hogy a
boldogság gyönyörű madár, és messze-messze keleten él, hófödte hegycsúcsokon.
Amerre a madár száll, boldogság repül vele.
Néhányan minden évben felkerekedtek,
hogy megkeressék a madarat, de közülük senki sem tért vissza. Azt beszélik, a
boldogság madarát három szörny őrzi, akik képesek megölni bárkit pusztán azért,
mert szemtelenül viselkedik velük.
Egyszer az emberek a nagyon bátor
fiút, Vangcsiát küldték el, keresse meg a boldogság madarát. A falubéli lányok
árpaborral kínálták, az anyák – a tibeti szokásoknak megfelelően – árpaszemeket
szórtak a fejére, így kívántak szerencsés utat a legénynek.